A napokban az észak-koreai újság, a Rodong Sinmun (로동신문) hírt adott arról, hogy a Japánban élő koreai szervezet diákokból álló küldöttsége látogatást tett Phenjanban. De hogyan kerül egy pro-Észak-Korea szervezet Japánba és miféle szervezet ez?
Ennek megértéséhez a múlt század elejére kell visszamennünk.
1905-ben Japán megszállta, majd 1910-ben annektálta Koreát, mely Chōsen néven lett a gyarmata (朝鮮). A gyarmati uralom persze sok koreainak nem tetszett, akik partizánharcokba kezdtek az országban és Mandzsúriában. Egész komoly eredményeket is elértek, 1909-ben meggyilkolták a Koreába kinevezett japán kormányzót, Itō Hirobumit (伊藤博文).
A gyarmatosítás időszaka alatt a japánok bevezették az elektromosságot, utakat, erőműveket építettek. A gazdasági termelés a halászat, erdészet, a mezőgazdaság és ipar tekintetében a tízszeresére növekedett az 1910-től 1945-ig tartó időszakban. Már a megszállás előtt, a 19. században is voltak törekvések a modernizációra, Szöul volt az első város Kelet-Ázsiában, ahol egyszerre volt elektromosság, villamos, víz-, telefon-, és távíró-hálózat. Viszont az ország többi része elmaradott mezőgazdasági terület maradt.
Japán kezdeti gyarmati politikája a mezőgazdasági termelés növelésére összpontosított, hogy fedezzék az anyaország növekvő rizsigényét. Az 1930-as években nagyméretű üzemeket is elkezdtek építeni, megszüntették a Csoszon-kor óta fennálló kasztrendszert.
Ugyanakkor voltak árnyoldalai is, a japánok felvásárolták a földeket, így korábbi koreai földművesek már csak haszonbérben művelhették a földet. 1910-re a művelhető földek 7-8%-a volt japán tulajdonban. A koreai tulajdonú újságokat betiltották, a Naisen ittai (内鮮一体) azaz „Korea és Japán egy test” politika nevében erőteljes kulturális asszimilációba kezdtek, a neveket japánosították (sōshi kaimei 創氏改名）, kötelezővé tették a japán nyelvhasználatot. Akik nem változtatták japánra a nevüket, nem iratkozhattak be iskolába, nem dolgozhattak kormányhivatalokban, nem kaphattak élelmiszer-fejadagokat és egyéb ellátmányokat.
A II. világháború kitörése után mozgósítás vette kezdetét, melynek legismertebb példája a koreai „vigasznők” több százezres nagyságrendben történő elhurcolása és prostitúcióra kényszerítése volt, de ezen kívül 450 ezer férfit küldtek Japánba gyári és egyéb munkákra (érdekességként: a Hiroshima és Nagasaki elleni atomtámadás esetében 7 és 10 ezer közé tehető a koreai áldozatok száma).
Ezen kívül önként a szigetországba költözők is akadtak, illetve háború utáni menekültek, akik pl. az 1948-ban kezdődő, egy évig tartó csedzsui (Jeju, 제주) mészárlás elől menekültek Japánba. A háború és a japán kivonulás után Korea-szerte népi bizottságok alakultak, melyek a kormányzat szerepét vették át, és erős kommunista befolyás alatt álltak. Az USAMGIK (United States Army Military Government in Korea, az amerikai hadsereg katonai kormányzata) sok intézkedése visszatetsző volt a koreaiaknak, így lázadás tört ki a szigeten, több ezer házat leromboltak, és legalább 15-30 ezer áldozattal járt.
A koreaiak ezen kisebb csoportjai (menekültek, odahurcoltak, bevánorlók) alkották a japánban élő koreai kisebbség első generációját. 1945-ig ezek a koreaiak hivatalosan koreai származású japán állampolgárok voltak, azt „csoszoni”-ként regisztrálták, viszont ’45 után a státuszuk kétséges lett, mert Csoszon megszűnt, és nem volt a félszigeten semmiféle elismert kormányzat, az csak 1948-ban állt fel mind Észak- mind Dél-Koreában. Ezután aki akarta, átregisztráltathatta magát dél-koreaira, de északira nem, mert Japán Dél-Koreát ismeri csak el. A Japánban élő koreaiak összefoglaló neve „zainichi” japánul (在日）, illetve „cseil” koreaiul (재일).
Ezek a koreaiak 1945-ben megalapították a Japánban Élő Koreaiak Szövetségét, mely szocialista ideológiát követett, így azt ’49-ben betiltották.
1952-ben az észak-koreai vezető, Kim Ir-szen(김일성, Kim Il-seong) felszólította a szocialista zainichi koreaiakat, hogy működjenek együtt szorosan az észak-koreai kormáyzattal, és hogy ne egy Japánban kitörő szocialista forradalomért harcoljanak, hanem a Koreai-félsziget szocialista újraegyesítéséért.
A Cshongrjon (총련) nevű, Észak-Korea-párti szervezetet Han Dokszu (한덕수, Han Duk-su) alapította. A Cshongrjon név a Cseilbon Csoszonin Cshongrjonhaphö (재일본 조선인 총련합회)-ből származik, jelentése Japánban Élő Koreaiak Általános Szervezete, japán nevén Zai-Nihon Chōsenjin Sōrengōkai (在日本朝鮮人総連合会)
Ez a szervezet az 1950-es évek végén kampányt indított, hogy a zainichi koreaiak költözzenek Észak-Koreába. Ellenfele, a Dél-Koreát pártoló Mindan, egy másik zainichi szervezet, éhségsztrájkot hirdetett, és akadályozták a vonatokat. Végül nagyjából 87 ezer koreai költözött Észak-Koreába, velük együtt kb. 6000 japán házastárs.
A Cshongrjon állítása szerint tevékenységeik a dzsucse (주체 juche) eszméje körül forognak, mely Észak-Korea állami ideológiája. Elkötelezettek a Koreai-félszigetnek a dzsucse nevében történő békés újraegyesítése mellett, és nem ismerik el a Koreai Köztársaságot (Dél-Koreát). Állításuk szerint ők a Japánban élő észak-koreaiak képviseleti szerve, nem csak egy kisebbség. A Mindannal ellentétben jóval szigorúbbak a nemzeti identitás megtartásának kérdésében. Tagjaiknak megtiltják a japán állampolgárokként történő honosulást, és a japánokkal történő házasságot. Még a japán választásokon sem vehetnek részt.
Ami a Cshongrjon tevékenységét illeti, főleg tanácsadás, támogatás, házassági, jogi ügyekben, illetve segít az állással kapcsolatos problémákban is. Továbbá a Cshongrjon hatásköre az észak-koreai útlevelek kiállítása. A Cshongrjonnal kapcsolatban álló szervezetek különféle üzleteket és bankokat működtetnek, így segítve tagjaikat az álláskeresésben.
Az 1970-es és ’80-as években fontos gazdasági kapcsot jelentett Észak-Korea és Japán között. A Cshogrjon szervei figyelték a Tokiói Részvénytőzsdét, hogy a KNDK jó áron adhassa el a bányászott ásványait és egyebeket, cserébe olcsó japán fogyasztói cikkeket exportáltak a KGST országaiba.
Tagjainak rendszeres látogatásokat szerveznek Észak-Koreába, rokonlátogatásra, vagy tanulmányi célokra. A Cshogngrjon ugyanis Japán-szerte 140 etnikai iskolát működtet, beleértve óvodákat is és egy egyetemet. Erős KNDK irányvonalban oktatnak, fontos a Kim Ir-szenhez, Kim Dzsong Ilhez és Kim Dzsong Ünhöz fűződő hűség. Ugyanakkor a japán törvények szerint ezek nem rendes iskolák, mert nem a nemzeti tantervet követik.
2012 óta a Japán Legfelsőbb Bíróság döntése szerint a szervezet de facto nagykövetségnek számít Észak-Koreához. Ugyanakkor a szervezet hatalmas tartozást halmozott fel, és sok ingatlanja eladására kényszerült.
A szervezet és tagjai ellen több atrocitás is történt. 2018-ban 2 személy tüzet nyitott a főépületére. 2001-ben a tokiói rendőrség szállta meg a főépületet. A koreai iskolák diákjai elleni verbális agresszió sem ritka.
Gratulálok, jó írás!
Köszönöm, Tanár Úr! 🙂