Egy K-drama főhőse kasszás karrierben? – magyar lányként egy koreai egyetemen (2. rész)

Farkas Dorina az elmúlt tanév során négy hónapot töltött a dél-koreai Hankuk Egyetemen. Több epizódos sorozatában legfontosabb élményeit mutatja be. Íme a második rész.

Üdvözlöm újra a blog olvasóit! Ahogy ígértem, itt vagyok egy újabb bejegyzéssel, amely már teljes egészében a koreai kampusz életemről szól. Ezúttal a kalandom kezdetéről és a magyartól sok szempontból eltérő koreai kollégiumokról mesélek majd.

A nagy út előtt

Amikor az ember megtudja, hogy két hónap múlva a világ másik felén fog tanulni egyedül, az elméletet és az elképzelést hirtelen felváltja a gyakorlat és a valóság. Mégis hogy fogom ezt végigcsinálni, mikor fogalmam sincs, hogy működik egy koreai egyetem? Ki fog nekem segíteni ebben a teljesen új és ismeretlen helyzetben, mikor nem ismerek senkit? Lehet, hogy valakit pont ez a bizonytalanság riaszt el attól, hogy külföldi ösztöndíjra jelentkezzen. Bennem is voltak hasonló gondolatok, de ez nem szabad, hogy bárkit is visszatartson! Egyrészt, mert a négy hónap végére a jelentkező garantáltan meg lesz róla győződve, hogy ez a kaland mindent megért, másrészt minden segítséget és támogatást megkap a beilleszkedéshez. Manapság már az összes jelentősebb koreai egyetemen van egy kifejezetten cserediákokkal foglalkozó iroda és önkéntes diákszervezet is, akiknek egyetlen céljuk, hogy a külföldi diákok életét könnyebbé tegyék. Ők már hónapokkal a kiutazás előtt e-mailben részletesen tájékoztatnak a teendőkről, információkkal és tanácsokkal látnak el. Minden külföldi hallgató kap egy személyes mentort, akihez bármikor fordulhat segítségért, és aki körbevezet a városban.

A mentorom nélkül sosem kóstolhattam volna meg Szöul legfinomabb házi csoki tortáját, és nem tudtam volna meg, hogy a karaokéban lehetséges túlkiabálni azt, akinél a mikrofon van.

Az önkéntes diákok az orientáció után is rengeteg programmal készültek nekünk. Rögtön első nap este welcome party várt minket, ahol koreai és külföldi diákokkal ismerkedhettünk, a szemeszter folyamán pedig nyelvcsere programot, húsvéti tojás vadászatot, kvízeket és kirándulásokat szerveztek a külföldi hallgatóknak.

Tényleg itt vagyok…

A két hónap hamar eltelt, és eljött a kiutazás napja. Egy késő gép miatt a reptéren töltött éjszaka és 21 órányi repülés után életem új fejezetének első oldalán találtam magam. 8500 kilométerre otthontól. Egyedül.

Félelemmel vegyes izgalom, várakozás, bizonyítási vágy és valamiféle valótlanság-érzés kavargott bennem, ahogy nagyon is valósan buszoztam a reptérről az új életem felé. Másfél órás út után éjfél körül érkeztem meg a Hankuk Egyetem szöuli kampuszához, amit az elkövetkező négy hónap során az otthonomnak hívhattam.

A kollégium

Pontosabban szólva a kampuszon épült kollégium szolgált otthonomként, ahová másnap reggel be is költöztem.

Nos, mivel én soha nem voltam kollégista, volt némi fenntartásom a kollégiumi élettel kapcsolatban. Ez az érzés csak erősödött, mikor kezembe nyomták a kollégiumi szabályokat hosszasan taglaló könyvecskét, melynek minden második sora a szabályszegéssel járó esetleges kicsapással fenyegetett.

Íme, néhány „kihágás”, amely a magyar kollégisták életében mindennapos, de a koreai diák számára azonnali eltanácsolással járhat.  A tizenkét emeletes kollégiumban a lányok és fiúk részlege külön beléptető kapukkal és lifttel nagyon szigorúan el van különítve egymástól. Ezért a legnagyobb szentségtörésnek az számítana, ha egy merész vállalkozónak sikerülne kicselezni a kártyás beléptető kapukat, a folyamatosan figyelő biztonsági őröket, és valahogy beügyeskedné magát az ellenkező nem részlegére. Ez már csak azért is lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mert a privát szobák kivételével a kollégium minden négyzetcentiméterét biztonsági kamerák ellenőrzik, beleértve a liftet is. Emellett a kollégiumban nincs konyha, nem lehet főzni és szigorúan tilos bármiféle főzésre vagy melegítésre alkalmas eszközt (pl. vízforralót) bevinni. Sokaknak az is meglepő lehet, hogy minden hétköznap éjfélre vissza kell érni a háló részlegekbe. Aki igazolatlanul, kint alvási kérvény leadása nélkül próbál az éjféli takarodó után bejutni, büntető pontot kap.

Végezetül az itthoni kollégiumokhoz képest nagy eltérés, hogy tilos engedély nélkül külsős vendéget fogadni a szobában, még akkor is, ha azonos nemű és csak pár órát maradna. Ha egy kollégista vendéget szeretne felvinni, előzetesen be kell jelentenie és alapos indokot kell adnia. Természetesen a legsúlyosabb büntetésre számíthat az is, akit alkohol fogyasztáson vagy dohányzáson kapnak.

Mégis jó ott lenni…

Bár kellemetlennek tűnhet ennyi szabállyal együtt élni, inkább érdekességképpen, nem pedig elrettentésként említettem őket. Valójában hamar hozzászoktam a kollégiumi élethez és soha nem éreztem bosszantónak a szabályokhoz való alkalmazkodást. Az előírások betartása igazából kis elvárás azért, amit a kollégium nyújt; kényelmes, tiszta, modern és figyelembe veszi a lakók igényét a személyes térre. A kártyával nyitható szobák két személyesek, privát WC-vel és fürdőszobával. Emellett kényelmes ágy, nagy íróasztal és szekrény, rengeteg polc, légkondicionáló, internet és egy hűtőszekrény is tartozik a szobákhoz. Minden emeleten van egy közösségi terem italautomatával és fénymásológéppel, ahol össze lehet ülni beszélgetni. Mivel egy koreai egyetemista étrendjének nagy részét az instant, csomagolt ételek legkülönfélébb variációi alkotják, „kellékként” mikró is került a termekbe. Továbbá minden második emeleten tanuló- és mosószoba is rendelkezésre áll.

Hogy az olvasók koreai kollégiumról alkotott képe teljes legyen, hozzá kell tennem, hogy valójában nem az épület egésze kollégium. Úgy kell elképzelni, mint egy modern, multifunkciós épületkomplexumot. A felső szinteken vannak a háló részlegek, míg az alsókon edzőterem, orvosi rendelő, diáklubbhoz tartozó termek és közösségi célú szobák kaptak helyet. Ezekbe nem csak a kollégisták, de bárki szabadon bejárhat. A földszinten a dolgozók irodái és egy ajándékbolt mellett kávézó is működik, ami a koreai diákok ijesztő mértékű „kávéfüggőségét” igyekszik kiszolgálni.

(Komolyan mondom, a negyedik hónap végére már kezdtem azt hinni, hogy a koreai erekben vér helyett Americano csörgedezik…)

A kollégium vezetősége a stresszes időkre is gondolt, a vizsgaidőszakokban ingyen Subway szendviccsel és üdítővel próbálta enyhíteni a diákok gyomorgörcsét.

A kollégiumi élet egyik fénypontja viszont a szintén földszinten üzemelő kisbolt volt, amolyan ’convenience store’, amellyel a mérete ellenére egy egész háztartást fel lehetett volna tölteni. A diákok, köztük én is, itt szerezték be az egyetemi túléléshez szükséges napi rámen, instant kávé és édesség adagot.

A hely különlegessége azonban a koreai drámák főhőseit megszégyenítően jóképű diákmunkás fiú volt, aki miatt a legtöbb lány akkor is betért az üzletbe, ha éppen nem volt szüksége semmire.

A média hatására sokan tévesen azt feltételezik, hogy Korea utcái tele vannak modell szépségű férfiakkal. Nos, őket ki kell hogy ábrándítsam, de aki ebben a kisboltban vásárolt, tényleg úgy érezhette, hogy egy k-drama főszereplője kezdett kasszás karrierbe.

Mai bejegyzésem végéhez értem, örülök, hogy velem tartottak koreai kalandom első fejezetében. Hamarosan ismét jelentkezem, és egy kicsit bevezetem az olvasókat a koreai egyetemek működésének különös világába, érintve az osztályzást, a vizsgaidőszakot és az éjjeleken át tartó tanulást. Emellett beszélek majd a diákklub kultúrájáról és a menzai étkezés furcsaságairól.