Erőteljes, itt-ott kellemesen maszatos gitárhangzás, nagy érzelmi magasságok és mélységek, koncertvideókon keresztül is ragadós energia – így jellemezném dióhéjban a szöuli székhelyű Lustrouble-t (러스트러블), akiknek novemberben jelent meg a második minialbuma Monster in Motel címmel. A zenekar egyik énekesével, Kim Dae Ho-val beszélgettem a független zenekarok mindennapjairól, a koreai metálrajongó közösségről és a Lustrouble eddigi útjáról.
Koreanista: A koreai metál zene nem annyira ismert nyugaton, mint például a K-pop világa. Milyen trendek és műfajok határozzák meg a metál szcénát Dél-Koreában?
Lustrouble: A koreai punk és metál zene a 80-as és 90-es években volt a legnépszerűbb, de az indie és metál zenekarok hírneve egy időre szinte teljesen tönkrement egy punkzenekar botránya miatt. Jelenleg az újabb műfajok, a nu metal, az emo és a metalcore trendek élvezik a legnagyobb sikert a közönség körében, valamint az erőteljesebb alműfajok, mint például a brutal death metal. A mi zenénk központi témája a szerelemben rejtőző düh és bánat, a szerelem sötét oldala: ezt igyekszünk megmutatni nu metal és metalcore stílusú dalainkon keresztül.
K: A ti tapasztalatotok szerint általában milyen a koreai metálrajongó közösség?
LT: Van néhány internetes fórum, de azok nem igazán aktívak, nem sok minden történik rajtuk egy nap alatt. A közösségi oldalakon, mint például a Facebookon vagy az Instagramon sokkal több lehetőség van rá, hogy a zenekarok kapcsolatot tartsanak a rajongókkal. Az offline világban pedig nagyon fontosak a zenekarok közötti kapcsolatok: a jó közös koncertek és barátságok idővel igazi testvériséggé érnek, ahogyan jobban megismerjük egymást.
K: Ez tényleg csodálatos lehet. Ha már a zenésztársakról van szó, vannak olyan zenekarok vagy előadók, akik különösen nagy hatással voltak rátok?
LT: A 2000-es évek kevert műfajai, például a rap metal komoly befolyással voltak ránk, főleg a Bring Me To Life című dal az Evanescence-től. Az Evanescence-nek ez volt az egyetlen dala, amelyben az énekesnő mellett férfi rap is szerepelt; mi leginkább erre a számra és erre a kettősségre alapoztuk a stílusunkat.
K: Az első kislemezetek, a “We Love Hate” 2018 novemberében jelent meg, nem sokkal több, mint egy éve. Mennyit változott a Lustrouble az elmúlt évben?
LT: A legtöbb független koreai zenekar először koncertezik, amikor aktívvá válik; mi ezzel szemben először inkább kiadtunk egy minialbumot. Szerencsére a lemezünk iránt volt érdeklődés, hamar lett egy állandó közönségünk, akik szívesen hallgatják a zenénket és eljönnek a koncertjeinkre. Márciusban részt tudtunk venni a „Metal Uprising 2019” versenyen, az énekesnőnk, Kim Min Kyung (김민경) pedig szerepelt a “Changhyun Norebang” című youtube-műsorban; összességében az elmúlt egy év során sok jó lehetőséget kaptunk, amiért nagyon hálásak vagyunk.
K: Közben felvettetek néhány igazán izgalmas popfeldolgozást is. Mi alapján választjátok ki a dalokat, amelyeket feldolgoztok?
LT: Ebben leginkább az énekesnőnk véleménye a döntő, mivel a tapasztalatunk szerint a női ének általában jobban felkelti az emberek érdeklődését. Voltak dalok, amelyeket azért dolgoztunk fel, mert éppen nagy népszerűséget élveztek, mint például a Pop/Stars vagy a Solo, és voltak, amelyeket pedig érdekes kihívás volt a saját képünkre formálni; ilyen volt a Paradise Lost és a Wa. Persze mindig elsődleges szempont, hogy a dal ismert legyen; egy ilyen fiatal zenekarnak, mint mi, nagyon fontos, hogy minden fellépésen tudjunk játszani valamit, ami már ismerős a közönség számára.
K: Amikor zenét írtok, az érzelmek vagy az indulatok kifejezése a fontosabb?
LT: Mindkettő sokat számít. Az erőteljesebb dalaink általában úgy születnek, hogy a gitárosok írnak egy jó zúzós riffet, és ehhez írunk egy fő dallamot, amit addig csiszolgatunk, amíg eléggé fülbemászónak nem érezzük. Ilyenkor a riff és a dallam együtt felidéz egy érzést vagy képet, ami megadja a szöveg alapvető témáját. (A Room No.506 című dalunk esetében ez például egy szerelmespár képe volt egy szélviharban.) Az érzelmes szöveg és zsigeri gitárhangzás ilyenkor egyfajta egyensúlyt tud teremteni. A balladáink, mint például a ‘사랑이 아냐’/Not A Love és a nemsokára megjelenő Sunflower persze szövegükben is lágyabb, érzelmesebb dalok.
K: Van esetleg olyan stílus vagy hangzás, amit szívesen kipróbálnátok a jövőben?
LT: A Lustrouble nagyon fiatal zenekar, még csak egyéves – és mi igyekszünk is ehhez méltóan egy kisgyerek félelem nélküli kíváncsiságával közeledni minden újdonsághoz, legyen az új téma, vagy eddig még sosem próbált hangzás. A Monster in Motel kislemezről a Monster című szám például az önbizalomról és elhatározásról szól, semmi köze a romantikához. Vannak előadók is, akikkel szívesen dolgoznánk majd együtt közös produkciókon. A legjobb az lenne, ha mikor majd kiadunk egy teljes nagylemezt, minden szám önálló egyéniséggel bírna majd rajta, mindegyik mást mutatna meg belőlünk. Az is nagyon fontos, hogy a hangzásunk mindig újként hasson: hacsak nem éppen retro stílusú zenét akarunk írni, igyekszünk arra törekedni, hogy friss és új legyen a zenénk, mivel az újdonság érzése a zenekarunk identitásának része.
K: Hosszabb távon mit szeretnétek elérni zenekarként?
LT: Szeretnénk, ha a fellépéseink a koreai rockfesztiválokon és külföldi klubokban idővel ismertebbé tennék a nevünket. A fesztiválok jó alkalmat adnak arra, hogy egy zenekar megteremtse a színpadi egyéniségét és új rajongókat szerezzen. Persze, minden zenekar szeretne sikeressé válni: Dél-Koreában egy független zenekarban játszani olyan, mintha két állása lenne az embernek, ami sokszor eléggé megterhelő tud lenni. Szeretnénk fejlődni és olyan egzisztenciát és környezetet teremteni magunknak, amelyben nehézségek nélkül, élvezettel zenélhetünk együtt.
Kép forrása: facebook
