Koreai hős a Tang-dinasztiában – Ko Szon Dzsi

Az arab Abbászida Kalifátus és a kínai Tang-dinasztia által 751-ben vívott talaszi csata a világtörténelem egyik nagy jelentőségű, de kevésbé ismert ütközete. Még kevesebben tudják, hogy egy koreai tábornok is részt vett a harcban.

Az arabok

A talaszi csatában két szuperhatalom csapott össze, de egy évszázadot vissza kell mennünk az időben, hogy megismerjük a küzdő feleket. Mohamed próféta halála után a Rasídun kalifák gyors terjeszkedésbe kezdtek, és alig 2 évtized alatt jelentős területeket foglaltak el, övék lett Egyiptom, Afrika északi partvonala, az egymás elleni harcban kimerült Bizánctól és a perzsa Szászánidáktól is sok földet szereztek. Utóbbit teljesen meg is hódították, ezzel messze Keletre kitolták a birodalom határait. Majd a 661-ben hatalomra kerülő Umajjádok elfoglalták Marokkót, a mai Spanyolország és Portugália területét, de Keleten is terjeszkedtek, elfoglalva Szindhet, Transzoxiánát, azaz az Amu-darja és a Szir-darja folyók vidékét.

A kínaiak

A Taj-cung császár (太宗) által vezetett Tang-dinasztia (唐) a keleti határon 645-ben megpróbálta uralma alá vonni Kogurjót, de a több mint 100 ezer fős sereget Kogurjo végül visszaverte. Ezután több sikertelen támadást indítottak, közben a Koreai-félsziget déli részén Silla 660-ban legyőzte a Pekcse Királyságot, és 668-ban a Tanggal szövetkezve legyőzték Kogurjót. Ezzel a 645 óta tartó Kogurjo-Tang háború véget ért. Ekkor számtalan kogurjoi foglyot ejtettek, akik között volt egy Ko Sza Gje nevű tábornok. Taj-cung a kogurjói hadjárat alatt Nyugaton sem tétlenkedett, elfoglalta vagy adófizetővé (tributary) tette a sivatagos Tárim-medence Selyemút menti oázisait, városállamait, Kasgart, Karasart, Jarkandot és Hotant.

A koreai tábornokok

Ko Sza Gje a Kogurjót megalapító Ko királyi család távoli leszármazottja volt és Podzsang király alatt szolgált a királyság bukásáig. A Tangok a fogság után nem sokkal már hasznát is vették, és hazájától messze nyugaton teljesített szolgálatot, mint a „Nyugat megbékítésére kirendelt tábornok” (安西大都護府). Erre szükség is volt, mert az éppen felemelkedő harmadik óriás, a Tridu Szongcen majd Tridu Cukcen által uralt Tibeti Birodalom rendszeresen támadásokat indított a Tang meghódított területei ellen.

Ko Sza Gje ismeretlen anyától származó fia, Ko Szon Dzsi (고선지, kínai nevén Kao Hszien-cse, 高仙芝) születési idejét nem ismerjük, azt tudjuk, hogy valahol Tang nyugati területein született, fiatalkorában kitűnt bátorságával és lovasíjász tudásával. Húsz éves korára tábornok lett, és apjával együtt szolgált Kasgarban. 740-re már a regionális katonai kormányzó helyettese lett. 747-ben a Tibeti Birodalom egyik vazallusa ellen indított 3 irányból támadást, több korábbi sikertelen támadás után meghódítva azt. A győzelem után a katonai kormányzót megkerülve közvetlenül jelentett Hszüan-cung (玄宗) császárnak, amiért a parancsnoka meg akarta öletni. Csak a császár által Ko megfigyelésére küldött eunuch közbeavatkozása mentette meg, és végül 748-ban Kót nevezték ki katonai kormányzónak.

Hszüan-cung jó 40 éves uralkodása a leghosszabb a Tang történelemben, és első évtizedei a dinasztia aranykorát jelentik, amikor politikai stabilitás, társadalmi béke és gazdasági jólét köszöntött be. Emellett a kultúra is sokat fejlődött. Katonai reformjaiként ő hozta létre a regionális katonai kormányzói tisztséget akik a tartományok élén csapatokat vezettek, adót szedtek, csapatokat képeztek ki. Szigorú kiképzést vezettek be, inkább a minőségre helyezték a hangsúlyt a mennyiséggel szemben, így létrehoztak a korábbi sorozott, rosszul képzett, milícia jellegű sereg helyett egy professzionális félmilliós császári hadat. Reformjai arra is hangsúlyt fektettek, hogy más népek egyedi harctudását is beépítsék az eszköztárukba, így jelentős számú nomád lovasságra is szert tettek. A Tárim-medencén túli területeken a muszlim hódítás után is jelentős hatásuk volt, diplomáciai és pénzügyi eszközökkel, különféle címek osztásával, így „soft power” segítségével is komoly területi eredményeket értek el.

Belpolitikai válság a kalifátusban

Az első arab-kínai csatára 717-ben került sor, a Fergána-völgyben lévő Akszu mellett. Egy korábbi sikertelen hadjárat után szövetséget kötöttek egy nomád török törzzsel és a Tibeti Birodalommal. Ebben a csatában azonban az arabok komoly vereséget szenvedtek, kiűzték őket Transzoxiánából, a korábbi török szövetségesek átálltak a Tang mellé. A vereség hatására az Umajjádok figyelme Nyugatra fordult, ami lehetővé tette a khorászáni Abbászidák megerősödését, akik a következő évtizedekben intrikákkal és az elégedetlen helyi lakosság toborzásával végül felkelést robbantottak ki. 747-750 között végül a perzsa Abú Muszlim tábornok vezetésével a Záb-folyónál legyőzték az umajjád II. Marvánt, és 750-ben Abú l-Abbász (أبو العباس) kalifa került a hatalomba, uralkodói nevén Asz-Szaffáh (السفّاح), a Vérontó.

Mivel az Abbászidák hatalmi központja Perzsiában volt, a figyelem újból a mesésen gazdag Transzoxiána felé fordult. E stratégiailag is fontos területen húzódott a Selyemút, ahol Kínából nyugat felé selyem és jáde, Európából keletre pedig borostyán, prémek, méz és rozmárcsontok érkeztek.

Az abbászida forradalom évei alatt Tang kihasználta a politikai instabilitást, és Ko Szon Dzsi vezetésével elfoglalta a Tibeti Birodalom vazallusait és 72 városállamot, szilárdan megvetve a lábukat a Pamír és Hindukus hegyes régióiban. Nem sokkal később két kisebb vazallus királyság összeveszett, és az egyikük Ko segítségét kérte, amibe ő beleegyezett és a másik felet ostrom alá vette. A tartomány királya végül hajlandó volt átadni a várost, szabad elvonulásért cserébe. De mikor kiértek a várból, Ko Szon Dzsi elfogatta és kivégezte a királyt és alattvalóit. A város kifosztása során a tábornok személyesen is profitált, rengeteg gyémántot, aranyat, értékes lovakat és más kincseket szerzett. A király fia azonban meg tudott szökni és hírt vitt a khorászáni abbászida kormányzónak Ko árulásáról, ez feldühítette a környékbeli többi városállamot, és abbászidáknak hirtelen lehetőségük adódott a Tang uralom aláaknázására a régióban.

Végül egy nagyobb abbászida sereg indult útnak Mervből, és a környékről több tucat kontingens csatlakozott hozzá. Szamarkandnál a sereg vezetését átvette Zijád ibn Szálih (زياد بن صالح), egy korábbi umajjád kormányzó.

Ko Szon Dzsi és Zijád serege valahol a Talasz-folyó partján találkozott össze. A két sereg létszámáról nincsenek pontos számok, az biztos, hogy a muszlimok létszámfölényben voltak, szóval a legtöbb becslés 40 ezer körülre teszi. Ko serege 30 ezer fős lehetett, ebből 10 ezer kínai gyalogos és 20 ezer nomád könnyűlovas zsoldos. A több napos, a kínaiak vereségével végződő ütközet menetéről két különböző történet maradt fenn, az egyik szerint Zijád titokban megbízott egy karluk törzset, hogy jeladásra keljenek át a folyón és támadják oldalba a kínaiakat. A kínai oldal szerint azonban nem Zijád taktikai és diplomáciai érzéke, hanem árulás volt a vereségük oka. Eszerint a karlukok alkották Ko Szon Dzsi seregének könnyűlovasságát, akik az ütközet alatt oldalt váltottak és bekerítették a kínai gyalogosokat. Mindenesetre a totális vereség után a kínaiak visszavonultak, de a csata jelentősége nem volt azonnal világos. Az abbászidák a kiépítetlen logisztika miatt nem tudtak tovább nyomulni, Tangban pedig 5 évvel később kitört az An Lusan által vezetett felkelés, aminek hatására 200 ezer főnyi katonát a belső területekre irányítottak át.

Ko Szon Dzsi halála

A felkelés leverésével a császár névlegesen a fiát bízta meg, a valódi felelős pedig Ko lett. Az ő megfigyelésére Pien Ling-csenget rendelte ki. A hadjárat alatt ők ketten sokat vitáztak, végül a császár előtt Pien megvádolta a tábornokot visszavonulással és az élelmiszerkészletek visszatartásával, végül lefejezték.

A talaszi csata hatásaként a muszlimok megvetették a lábukat az elfogallt területeken. A következő 250 évben Közép-Ázsia addig buddhista, hindu, zoroasztriánus és nesztoriánus keresztény törzsei mind muszlimmá váltak. A csatában szerzett foglyok közt voltak kínai kézművesek is, akik elterjesztették a papírkészítés tudományát. Az arab világ városközpontjaiban papírmalmok jelentek meg, és a papír végül Európában is elterjedt.