Ahol képzeletbeli atombombák lebegnek az égen, és extázisba esve prédikálnak a metrón – Koreai kampuszkaland (4. rész)

Farkas Dorina az elmúlt tanév során négy hónapot töltött a dél-koreai Hankuk Egyetemen. Több epizódos sorozatában legfontosabb élményeit mutatja be. Íme a negyedik rész.

Üdvözlöm az olvasókat újra itt, ma egy újabb bejegyzéssel jelentkezem, amelyben már kicsit kitekintünk az egyetem falain túlra is. Ezúttal arról mesélek, mivel szembesülhetünk külföldiként, ha Korea utcáin közlekedünk.

Korea és a biztonság, avagy merjünk-e utazni

Az Észak-Koreáról felröppenő rémhírek miatt gyakran felmerül a kérdés: „Jó, de biztonságos ez?”. Laikus ismerőseinkben jogosan merülhet fel a kétely, miután az észak-koreai rakétakísérleteket taglaló esti híradó végén szinte maguk előtt látják a Dél-Korea felett lebegő atombombákat. Nos, őket szeretném megnyugtatni, hogy a statisztikák szerint Dél-Korea jelenleg a világ egyik legbiztonságosabb országa, amit az én tapasztalataim is abszolút alátámasztanak. Az északi szomszéddal való feszült viszony ellenére a politikai helyzet stabil, háborús állapotoktól senkinek sem kell tartania, emellett a közbiztonság is kiemelkedő. Olyannyira nem jellemző a bűnözés, hogy ha egy forgalmas utca vagy park közepén egy asztalon hagynánk a pénztárcánkat, másnap minden valószínűséggel még ugyanott lenne. A kampuszon is történt egy hasonló, számomra megdöbbentő eset: az egyik német barátnőm a főépület előtti lépcsőn felejtette a táskáját, benne minden értékével. Az európai viszonylatokból kiindulva szegény lány reggelre már szinte le is mondhatott volna arról, hogy valaha is viszont látja. Ennek ellenére a fekete kis táska egész éjszaka a főépület lépcsőjéről csodálta a koreai csillagokat és reggel ugyanott várta a gazdáját.

73206440_2360694944172460_3329888105934094336_n.jpg

Koreában nincsenek tolvajok?!

Úgy tapasztaltam, hogy a koreaiak egyáltalán nem félnek a tolvajoktól, eszükbe se jut lopásra gyanakodni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a boltok elé az utcára egészen nyugodt szívvel kipakolják az édességeket, a lezáratlan fagyis ládákat, és tulajdonképpen bármilyen portékát, amíg ők odabent kiszolgálnak vagy telefonoznak. Legyen akármilyen kihalt vagy forgalmas az adott utca, zavarba ejtően sok őrizetlen árut láttam a boltok elé kirakodva. Persze nem a naiv és vak optimizmus tette a koreaiakat ilyen bizonyossá abban, hogy nem kell tartaniuk a tolvajoktól. Okuk van feltételezni, hogy senki sem kísérelne meg közterületen bármit is eltulajdonítani. Ez az ok pedig pontosan az, ami Dél-Koreát extrán biztonságos országgá teszi. Az emberek lakásán és a hoteleken kívül konkrétan nincs olyan négyzetcentiméter, amit ne venne a nap 24 órájában biztonsági kamera. Ez azt jelenti, hogy ahogy kilépünk az utcára, minden lepésünk rögzítésre kerül, így a tettes is igencsak hamar megkerülne. Nem arról van szó tehát, hogy a koreaiak természetükből adódóan kevésbé lennének hajlamosak a bűnözésre, egyszerűen csak tisztában vannak vele, hogy semmi értelme.

Motorosok a járdán, avagy a koreai közlekedés sajátosságai

Nagyon kellemes és megnyugtató érzés volt, hogy Magyarországgal ellentétben Koreában még éjjel is félelem nélkül tudtam hazasétálni és abszolút biztonságban éreztem magam. Van azonban valami, ami Koreában folyamatos veszélyforrást jelent az utcákon. Ezek a szeszélyes, rohanó autósok, motorosok és a zombi módjára telefont nyomkodó, a körülöttük lévő világot teljesen figyelmen kívül hagyva közlekedő gyalogosok.

Sokkal nagyobb esély van rá, hogy a kampuszon nekünk hajt a járdán egy motoros pizzafutár, mint hogy észak-koreai bomba pottyan a fejünkre, vagy kirabolnak az utcán. Nem viccelek, a kampuszon a motorosok tényleg szinte „gyalogosként” közlekednek. Ha valaki ételt rendel a kollégiumba, a futárok simán végigmennek a diákok között a járdán, és még a lépcsőn való közlekedéstől sem riadnak vissza, ha éppen azon át vezet a legegyszerűbb útvonal. Persze a kampuszon kívül is nagyon oda kell figyelni a járművekre. A koreaiak valahogy nem érezték annak szükségét, hogy a főútnál kisebb utcákhoz járdát is építsenek, így ott autósok, motorosok és gyalogosok ömlesztve közlekednek. Eléggé illúzióromboló tud lenni, mikor az ember végre eljut egy népszerű sétálóutcába, és szeretne elmélyülni a kozmetikai és divatboltok kirakatában vagy éppen az utcai ételárusok egzotikus kínálatában, de nem tud, mert fél percenként egy autó próbál áttörni a tömegen. A helyzetet csak fokozza, hogy valami érthetetlen okból Dél-Korea leendő sofőrjei röpke három hét alatt jogosítványt szerezhetnek, és ez a tudat kicsit sem járult hozzá, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam az utakon.

75242266_775482866215368_6212087972192321536_n.jpg

A gyalogos probléma…

Hozzá kell tennem, hogy a gyalogosokat sem szeretném az áldozat szerepében feltüntetni, mivel gyakran pont ők okozzák a baleseteket. Ahogy fentebb említettem, legtöbben gyaloglás közben sem tudnak a telefonjuktól elszakadni, ami már önmagában a járdán haladva sem veszélytelen, de a legsokkolóbb, hogy még akkor sem néznek fel, mikor az úttesten haladnak át. Sajnos ez mára olyan komoly problémát jelent Koreában, hogy a Hankuk Egyetem előtt például kénytelenek voltak nagy áthúzott jeleket festeni a zebra elé, hogy a diák hajlandó legyen legalább egy pillanatra körülnézni. Megdöbbentő volt ezt látni, és elgondolkodtatott, hogy mégis mennyire lehet súlyos a helyzet, ha külön útfelfestéssel kell rákényszeríteni az embereket egy annyira természetes és egyértelmű dologra, hogy nézzenek fel, ha átmennek az úton. Néhány helyen már nem is próbálkoznak a telefonok tiltásával, és inkább a járdát kettéosztva külön sávot alakítottak ki a telefonnal közlekedőknek… A Koreában töltött négy hónapom alatt egyébként az is feltűnt, hogy sok koreai a közlekedési lámpát maximum tájékoztató jellegűnek tekinti, és nyugodtan átsétál a piroson is, ha éppen sietős a dolga.

Koreában nincs távolság…

Eddig túl sok szép szó nem esett a koreai közlekedésről, viszont ha félretesszük az autósok, motorosok és gyalogosok sajátos modorát, egy elképesztően fejlett, kiterjedt infrastruktúrát és tömegközlekedést élvezhetünk Dél-Koreában. A koreaisággal eggyé vált „palli, palli” vagyis „gyorsan, gyorsan” életmódhoz tökéletesen illeszkedve csak Szöulban 14 metróvonalból álló metróhálózat és csaknem 10 ezer busz biztosítja a lehető leggyorsabb és legkényelmesebb közlekedést. A járatok szigorúan percre pontosan menetrend szerint indulnak, olyannyira, hogy felszállás után célszerű a lehető leghamarabb leülni vagy megkapaszkodni, hacsak nem szeretnénk közelebbi viszonyba kerülni a padlóval vagy a hátsó ablakkal. Általában az egyetemekhez tartozik egy-egy metrómegálló, ami gyors összeköttetést nyújt Szöul és környező városainak minden pontjával. A viszonylag külvárosi területen fekvő Hankuk Egyetemhez is tartozik aranyos megálló. Felfedezős napjaimon innen indultam neki Szöulnak, és a távolság ellenére szinte minden lényeges helyszín fél órán belül elérhető volt.

Amire fel kell készülni; furcsaságok és érdekességek

Aki magyarként Koreában tömegközlekedik, minden valószínűséggel fog találkozni számára meglepő vagy egyenesen sokkoló jelenségekkel. Egyfajta „lelki” felkészítésként és ízelítőként következzen most néhány. Először is számomra a legmeglepőbb, hogy egyáltalán nem használnak vonaljegyeket, sem a buszokon, sem a metrón. A buszra csak úgy szállhatunk fel, ha a menetdíjat egy készpénzgyűjtő ládába rakjuk, vagy ha érintős közlekedési kártyával, úgynevezett T-money kártyával fizetünk. A metrón már csak a kártyás megoldás működik, úgyhogy mindenképp érdemes egyet beszerezni valamelyik kisboltban, már csak azért is, mert kedvezményesen és átszállási díj nélkül közlekedhetünk vele.

A metrómegállóba lépve meglepő lehet, hogy a peront és a síneket egy hosszú egybefüggő üvegfal választja el, amin csak akkor nyílnak ki az ajtók, amikor a szerelvény már megállt. A falat az öngyilkossági kísérletek megakadályozására emelték, miután a 2000-es évek elején több tucat ember vetette magát a sínekre. Szintén érdekes volt számomra, hogy a metróban külön rózsaszín üléseket tartanak fent a terhes nők számára. Plüssfigura is tartozik az üléshez, aki őrzi a helyet, amíg egy kismama át nem veszi. Kevésbé pozitív viszont, hogy elég sok krákogó, prüszkölő és egyéb kellemetlen hangokat hallató utassal lehet találkozni, illetve főként az idősebbeknek bevett szokása lökdösődve, konkrétan másokon végiggázolva közlekedni a metrón. Mivel Koreában rengeteg a hittérítő, az is gyakran előfordul, hogy valaki egyszer csak felpattan, és teljes extázisban vallási szövegekről kiabálva végigjárja a metrót.

73375456_679916982413961_4909685538212020224_n

Végezetül egy számomra valóban megdöbbentő észrevétel volt, hogy a szöuli éjszakai tömegközlekedés kis túlzással a nem létező szintet súrolja. A metró éjfél körül leáll, és csak hajnalban indul újra, buszból pedig nagyon kevés jár éjszaka kevés megállót érintve. Kissé érthetetlen, hogy egy 10 milliós városban, ahol ráadásul „nemzeti hobbi” az éjszakázás, hogy nem alakulhatott ki egy szervezettebb éjszakai tömegközlekedés. Persze taxi éjjel is rengeteg jár, de az nem éppen barátja egy egyetemista pénztárcájának.

Mai bejegyzésem végéhez értem, örülök, hogy velem tartottak koreai kalandom újabb fejezetére. Hamarosan jelentkezem következő cikkemmel, amelyben a koreai stílus, öltözködés, vásárlás és szórakozás lesz terítéken.

A cikk szerzője Farkas Dorina.

A fotók Farkas Dorina tulajdonát képezik.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük